Búcsú kísérőimtől - az első napok egyedül

Szatmárnémetinél léptünk be Romániába feleségemmel, Ágival és Gábor barátommal. A határ túloldalán Berkeszi Zsolti barátunk már várt bennünket. Zsolti nagyszerűen megszervezte ott-tartózkodásunkat, felejthetetlen vendéglátásban volt részünk. Minden csodás volt, de ennek ellenére gombóc volt a torkomban. Az elválás előszele nyugtalanított.

Másnap reggel a Duna tévének adott riport eléggé elhúzódott, ezért a búcsúzkodásra is kevesebb idő maradt. Örültem, hogy Gábor Ágival tartott a hazaúton, mert tudtam, Áginak is jobb lesz így az elválás után. Megható pillanatok voltak, amikor Ági elengedte a kezem és négyen két különböző irányba indultunk el. Zsolti is átérezte a pillanat erejét. Örültem, hogy velem volt.

Mi Zsoltival Nagybánya felé vettük az irányt, és küzdöttünk estélig a szembeszéllel. Másnap a város határában búcsúztam Zsoltitól és maradtam végleg egyedül. A Gutin-hágót (1000 m) megmászva Románia egy eldugott, de varázslatos kis szegletébe jutottam.  Igazi ékszerdoboz ez a vidék. Az első hét és 709 km volt mögöttem, amikor még a Keleti-Kárpátok hegyeivel küzdöttem. Kánikulában tekertem a Priszlop-hágóig (1416 m).

A nehézséget azonban nem ez, hanem a rossz utak jelentették. 15-18 km/h-nál gyorsabban nem tudtam haladni. Ráadásul ezek az utak rendkívül porosak voltak, így ember és technika egyaránt szenvedett. Miután kiértem a Kárpátok koszorújából minden megváltozott, tükör sima utakon haladtam hol szembe-, hol oldal-szélben. A táj nem teljesen lapos, inkább dimbes-dombos vidék sok legelővel és végeláthatatlan mezőkkel. Látványa az otthoni tájhoz nem hasonlítható. Románia ezen részéről elmondható, hogy jól élnek az emberek. Bár az autók rendszámából ítélve a jólétet csak valamelyik nyugat-európai országból importálják.

Az országot Iasi - Jászvásárnál hagytam el. Itt egy ideig földbe gyökeredzett a lábam, mikor úgy 10 méterrel előttem két autó frontálisan ütközött. Csak a szerencsémen múlott, hogy nem találtak el a roncsok. A lábaim remegtek a baleset láttán. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mekkora szerencsére lesz még szükségem a következő 6700 kilométeren. A legfontosabb a végére, Jászvásár előtt ünnepeltem az első ezer kilométerem. Tehát jin-jang módjára máris kompenzáltam a balesetes rossz hírt egy jóval.

Kövessétek beszámolóim a Moldáv köztársaságból is!