PMR - az egy éjszakás kaland

PMR (Prednestrovskaya Moldavskaya Respublika) határában gépfegyveres katonák nyitottak kaput és engedtek tovább az emigrációs irodáig. Igen, itt ilyenen is túl kell esni. Átutazási engedélyt kértem, amit a hivatalnok lepecsételt és tíz órás tranzitot hagyott jóvá. Reggel nyolckor tehát el kell hagynom az ’országot’, különben szankciókra számíthatok. Ugyan lehet kapni néhány napra turista engedélyt is, de ehhez meghívólevél és hotelfoglalás szükséges. Szinte hihetetlen, hogy egy európai országban – ami hivatalosan nem is létezik, mivel nem ismeri el senki - ennyire ázsiai viszonyok uralkodjanak a 21. században. Na de nézzük mi is történt ezután.

Pár kilométerre a határ után szemerkélni kezdett az eső. Egy benzinkútra tértem be, hogy felöltözzek. Egyszer csak elkezdett valaki oroszul pofázni a hangosbemondón. Nem foglalkoztam vele. Aztán újra és újra. Egyszer csak kirohant egy fickó az épületből és elkezdett kiabálni, hogy menjek innen, mert itt gáz van és veszélyes. Nem igazán értettem mit akart ezzel pontosan mondani.

Benderbe gurultam, ahol amerre csak néztem, mindenhol katonai emlékművek sorakoztak. Nagyon szoci volt az egész város. Az utcák este tíz után teljesen üresek. A magas panelházakban csak néhány helyen világított lámpa. Kísérteties volt. Gondoltam a Dnyeszter partján valahol keresek egy jó sátorhelyet, ahonnan majd másnap napkeltével elindulok és megnézem Tiraszpolt világosban.

Egy érdekes formájú körforgalomhoz értem, amiben 3 sáv futott. A körforgalom végén egy őrbódé mellett két rendőr állt. Figyeltem a cirill betűs táblákat, s közben a jobb oldali sávban ereszkedtem. Odessza balra. Megálltam a rendőröktől 10 méterre. Körülnéztem, sehol egy autó - este 11 óra. Ránéztem a rendőrre, majd lépésben átgurultam a belső sávba, hogy rákérdezzek, jó-e az irány? Amint átértem, a rendőr leállított és azt kérdezte, tudom-e, hogy mit csináltam? Kérdezem mit? Átmentem a folytonos fehér vonalon, ami a két belső sávot elválasztotta. Most szépen támasszam le a bringát és kövessem őt az őrszobára. Hát mondom ilyen nincs! Ez most meg akar büntetni? Mindjárt eszembe jutott az utolsó moldáv benzinkútról a srácok figyelmeztetése, de már késő volt...

Az őrbódéban nem sok minden volt, csak egy asztal székkel és egy fogas. A rendőr mutatta, hogy üljek le, majd egy régi barna bőrtáskából két, legalább 50 éves, megsárgult lapú könyvecskét húzott elő. Az egyik a protokoll volt a másik a szabályzat. Előbb ezt lapozta fel. Rámutatott egy cirill betűs paragrafusra, mi szerint szabályt szegtem, majd azt mondta, hogy akkor most kiírjuk a protokollt. Erre én, hogy ne hülyéskedjen, bringás vagyok és épp a világ végére tartok, nem érzem magam hibásnak. Erre felállt az asztaltól és mutatta, hogy menjek vele. Elvitt a fehér vonalhoz és mutogatta, hogy itt szegtem meg a törvényt. Mire mondtam, hogy én megálltam, majd nagyon lassan jöttem át az úton és arról is meggyőződtem, hogy nem jön utánam autó. Nem veszélyeztettem senkit és amúgy is az Odesszát jelző tábla úgy volt kirakva, hogy onnan már lehetetlenség lett volna átsorolni. Visszamentünk az őrbódéba. Kérdezte, hogy mennyi rubel van nálam. Semennyi, mert tranzitban vagyok és amúgy is, viselkedjünk emberhez méltóan. Elővettem a szórólapom és mutattam neki rajta a térképet, hogy Pakisztánig megyek és minden pénzre szükségem lesz. Nem hatott rá. Azt mondta, hogy reggelig itt kell maradnom az őrszobán, aztán majd kinyit a bank, váltok rubelt és kifizetem a büntetést. Mondtam neki, hogy ez két okból is lehetetlenség, egyrészt reggel nyolcig el kell hagynom az ’országot’, másrészt délutánra Odesszába kell érnem. Ezek a dolgok sem hatották meg. Aztán megemlítettem neki, hogy könyvet írok az utamról és nehogy már rossz fényben kelljen feltüntetnem `közepesen jó hírű` hazáját. Moldáviában egy csomó jó tapasztalatom volt, biztonságos ország. Azért jöttem el ide, hogy saját bőrömön tapasztaljam meg azt, hogy amit a moldávok mondanak róluk, az nem igaz. Pedig de mennyire igaz! Erre rögtön kontrázott azzal, hogy ők utálják a moldávokat és ő személy szerint meg nem olvas könyveket. Ej mondom, most benne vagyok a slamasztikába. Ami ezután történt, az még kalandosabb volt. Másnap sikerült megismernem Tiraszpol egy másik oldalát és egy nap erejéig átélnem, milyen lehetett annak idején a komcsi korszakban szökni vagy bujdosni a titkosrendőrség elől. De ezek a részletek majd csak az útról készülő könyvből derülnek ki.