Szalemalejkum Üzbegisztán - azaz egy újabb isztán, egy újabb muszlim ország

Szokásomhoz híven a határátkelő nyitva tartásának utolsó órájában érkeztem - olyan Bujna Zolissan:-) Talán ennek is köszönhető, hogy mindkét oldalon elmaradt a több órás várakozás és fél-fél óra alatt már az üzbég oldalon várakozó iráni kamionosokkal teáztam és dinnyéztem. Üzbég szomot közvetlenül a határon feketéző pénzváltóktól vettem, s mint utóbb kiderült, elég rossz árfolyamon.

Árpiról és Zitáról már többször szóltam beszámolóimban. A nem mindennapi házaspár 2011-ben indult el Budapestről egy nagyon hosszú és érdekes nászútra. Fekvő kerékpárokon utazzák körbe a Földet. Közvetlenül indulásuk előtt barátkoztunk össze, és mivel ők hasonló útvonalon haladtak, mint én, már sokszor segítettek információkkal. Néha pedig ők kértek, hogy nézzek utána ennek-annak vagy például, hogy gyűjtsek nekik pénzérméket. Egy ilyen harci feladat volt felkutatni Bolyhos cicát is, akit Árpiék a sivatagból mentettek ki és az első üzbég város, Olot előtt egy háztömbnél helyeztek biztonságba. Árpi leküldött pár fotót a macsekról és a családról, plusz a GPS koordinátákat. Ez esti programnak pont meg is felelt és mire besötétedett volna, épp a háztömbhöz érkeztem. A háztömb lakóinak táblagépen mutogattam a fotókat és mind nagyon csodálkoztak, honnan vannak ilyen fotóim. A nénit is megtaláltam akinél Árpiék két évvel annak előtte aludtak, de mint kiderült, a macsek már másnap lelépett, miután a sivatagból kimentették. Ettől függetlenül régi ismerősként kezeltek és a lépcsőház előtti pihenőre hívtak. Rövid időn belül mindenki hozott le valami harapnivalót, ki paradicsomot, ki sült krumplit, ki vodkát vagy kefirt, de még az üzbég nemzeti eledelből, a szamszából is került a terítékre. A szamsza hagymával és darált hússal töltött tészta párán megfőzve. Szóval nagy üzbég vendégszeretettel kezdődött az első éjszakám Üzbegisztánban és ezután már az is természetes volt, hogy a háztömb előtti pihenőpadon aludhattam.

Másnap is nagy melegben, sivatagos vidéken haladtam és 80 kilométer tekerés után kora délután elértem Bukharát. Vámbéry Ármin 1863 július 12-én lépte át Bukhara kapuját és úti jegyzeteiben Ő is kínzó hőségről és szomjról számolt be. Khívából a Khalata-sivatagon keresztül hat éjszakán keresztül haladt karavánjuk Közép-Ázsia "fővárosa", Bukhara felé, és mire azt elérték egy tagja a karavánnak szomjan halt és Vámbéry élete is hajszálon múlott.

Ő maga így fogalmazott: "Már nem bírtam magam erejéből leszállani, úgy fektettek a földre; pokoli hőség égette belsőmet, s a fejfájás elbódított. Tollam gyönge azon kínok festésére, melyekkel a szomjúság gyötört; azt hiszem, nincs ennél fájdalmasabb halál, s ámbár veszélyben mindig meg tudtam emberelni magamat, most megtörve érzém erőmet, s azt hittem, nem érek több hajnalt. Délfelé megindultunk; én elaludtam, s mire július 10-én reggel fölébredtem, egy agyagkunyhóban találtam magamat, néhány hosszú szakállú embertől körülvéve, kiket rögtön irániaknak ismertem fel, s kik rám kiáltottak: "Sumá ki hadzsi nisztid!" (Hisz te mégsem vagy hadzsi!) Nem bírtam felelni. Először langymeleg, aztán savanyú, vízzel és sóval kevert tejet adtak innom, melyet itt ajrannak hívnak, s mely erőmet visszaadva, csakhamar talpra állított. Ekkor tudtam meg, hogy társaimmal együtt néhány perzsa rabszolga vendégei vagyunk, kik Bokharától 10 mérföldnyire a pusztában tanyáztak birkákat őrizve, uruk által csak szűken ellátva kenyérrel és vízzel, hogy - tetemesebb élelmiszerek birtokában - a sivatagon át meg ne szökjenek." Ezen soroknak a valóságát igazándiból Bukharában értettem csak meg, miután sok gyötrelem és szomjazás után sikerült magam mögött tudni a Karakum sivatagot. Szerencsére a Türkmenisztántól tartó hasmenésen nem fokozódott és mire Bukharát elhagytam, teljesen el is múlt.

Bukharába érve hívtam Mirfejzt, akit otthoni összeköttetéseken keresztül sikerült megismernem és DHL-el leküldeni címére azokat a műanyag alkatrészeket, amelyek az iráni baleset folytán eltörtek. Bukharai tartózkodásom teljes ideje alatt nagy segítségemre volt Mirfejz és a barátai, akikkel a város központjában a híres Leb-i hauz divánbegi (a divánbég tava partja) nevű helyen találkoztam. A helyet szabályos négyszög alakzatban, közepén 100 láb hosszú és 80 láb széles, mély tóval kell elképzelni, mely négyszögletű kövekkel van kerítve, s melynek vizébe nyolc lépcső vezet le. A parton néhány szép szilfa áll. A tér három oldalán éttermek és szuvenír boltok sorakoznak.

Másnap reggel két idegenvezetőmmel, Firával és Mirfejzzel sikerült bejárnom a város összes nevezetességét. Bukharáról bővebben készülő könyvemben fogok írni, álljanak itt legjobb fotóim, melyeken keresztül megpróbálom kedves olvasóimnak átadni Bukhara szépségét.

A Bukharai idillbe belecsúszott egy negatív hír is. Épp a Leb-i hauz téren sétáltam, amikor belebotlottam három angol bringásba. Tőlük tudtam meg, hogy a határátkelő Tádzsikisztán irányába Szamarkand és Panjakent között zárva tart. Az eddigi utam a pontos tervezés miatt mindig pontosan kiszámítható volt és most hirtelen minden borulni látszott. Gyorsan visszasiettem a szobámba és Közép-Ázsia térképemet kihajtva, ill. a google térképek alapján gyors újra tervezésbe kezdte. Több alternatíva állt rendelkezésemre. Az első, hogy kihagyom Szamarkandot és egyenesen dél-keletnek indulok a tádzsik határ felé. Vagy Szamarkandtól tekerek le a forró sivatagos és hegyes vidéken Sariosiyo felé három nap alatt 400 kilométert és a negyedik alternatíva ugyanaz volt, mint a harmadik, csak busszal. Mivel Vámbéry harmadik útjának legkeletebbi pontja Szamarkand volt, mindenképpen látni akartam ezt a várost. Így az első alternatívát kizártam. Az expedíció pontos folytatását azonban továbbra is ködösen láttam, ráadásul a nem oly rég Pakisztánban elkövetett hegymászók elleni terrorcselekmény is kérdésessé tette az expedíció ez irányú folytatását.

Mindezen dolgok összekuszálták a terveim és elvonták a figyelmem, miközben napló- és képeslap íràssal kellett volna foglalkoznom. Két napi bukharai pihenő után nem időzhettem többet a városban. Július kilencedikén vízumom rövidsége miatt tovább kellett tekernem. Vámbéry annak idején ebből a szempontból szerencsésebben tudott utazni, mert se meghívólevélre nem volt szüksége, hogy vízumot igényeljen, se a vízum rövidsége nem szorította, ezért ő velem ellentétben 18 napot tölthetett Bukharában.