Az utolsó iráni etap

Minél előbb el akartam érni Irán keleti határa mentén elhelyezkedő zarándokhelyet, Mashadat, ahol pár napos pihenőt terveztem. Ezért ezekben a napokban 100 kilométer felett teljesítettem a szembe szél ellenére is. Mashadbe érkezésem napjára így csak 80 km maradt, természetesen ismét szembe szélben.

Hirtelen nagy fékezést hallottam hátulról és a következő pillanatban már az úton feküdtem és azt láttam, hogy a súlyos bringám jó pár méterrel előbbre csúszott, a cuccaim pedig száz fele szóródtak az úton. Elütöttek. Megütöttem a bal kezemet a könyökömnél és a jobb lábamat is, de a fejemet szerencsére nem. A balesetem pontos körülményeit, érzéseimet az átélt kritikus időszakban egyelőre még nem osztom meg, azzal meg kell várjátok hazaérkezésem, és tervezett könyvem.

Röviden összegezve az eseményeket, az expedíción most először utaztam úgy, hogy a bringám kerekei nem érték a földet. A kiérkező rendőrök ugyanis minden cuccomat összepakolták egy dzsipbe és a közeli rendőr őrsre szállítottak. A vétkes sofőrtől végül kaptam valamiféle kártérítést, de a rendőrök külön nem büntették meg. Igazándiból az ilyen sztorikon keresztül lehet leginkább érezni azt a nem kis kulturális szakadékot, ami az ázsiai és európai népek között van.

A következő napok Mashadban a bringa javításával teltek. Feladtam a képeslapokat a barátaimnak és támogatóimnak, és megnéztem Imám Reza szent sírhelyét is. A város tele van zarándokokkal. Viszont az itt eltöltött négy nap alatt én egyetlen európai utazóval sem találkoztam. Így nem volt csoda, hogy a szentsírhelyhez közeledve azonnal kiszúrtak az önkéntes őrök és azonnal megálljt parancsoltak. Maga a sírhely mecsetekkel és udvarokkal körülvett épületegyüttes - város a városban - ahová csak komoly biztonsági ellenőrzés árán lehet bejutni és nem muzulmánként csak idegenvezetővel. Az idegenvezető pedig vigyáz minden léptünkre, hogy véletlenül se lépjünk be olyan helyre, ami számunkra tiltott. Ilyen volt természetesen az Imam Reza szent sírja is és engem, aki sok ezer kilométert letekert, hogy ezeket a csodákat lássa, majd megevett a fene, hogy tiltva van. Lehetetlen dolgok márpedig nincsenek, csak kellő elszántsággal kell nekivágni terveink megvalósításához. Ha a szerencse is mellénk áll, elhatározásunkkal célt érhetünk. Ez most esetemben is így alakult, de erről bővebben szintén csak a könyvemben fogok írni.

Mashadben töltött négy nap alatt több, kedves helyi vendéglátóm volt, akik révén még több felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. Majd két hónapja elhagyott hazámtól több ezer kilométerre ismét magyarul beszélgethettem. Egyik vendéglátóm pedig azzal örvendeztetett meg, hogy szitárján muzsikált nekem, mely egy helyi népi hangszer.

Mashadtől a türkmén határig 200 kilométer volt hátra. Szerencsére ezen a részen már nem volt számottevő forgalom. A táj viszont még inkább sivatagossá és sziklássá, a meleg pedig még elviselhetetlenebbé kezdett válni, mely már előjele volt a közelgő Karakum-sivatagnak. Mashadtől 138 kilométert tekertem a Rebat-e Sharif nevű karavánszerájig. Fantasztikus élmény volt látni, hogy annak idején a megfáradt karavánok micsoda helyeken éjszakázhattak. A karavánszeráj első udvarában az állatoknak volt kialakítva fedett hely, ahol élelmet kaptak és egy újabb díszes kapun keresztül lehetett belépni abba az udvarba ahol az utazók fülkéi voltak. Mindez ezer éves, szépen megmunkált díszes falak között. Vámbéry Ármin utazásai során sokszor lakott hasonló falak között. Elnézve a kietlen, holdbéli tájat, a messziről jövő karavánoknak bizony szüksége is volt a menedéket nyújtó oázisra. A sarakhsi határátkelőt elérve véget ért 33 napos iráni tartózkodásom.

Irán ismét nagy élményt jelentett számomra. Az emberek nyitottságával, kedvességével és vendégszeretetével teljesen eltér az őt körülölelő országoktól. Mindamellett Irán rettentően fárasztó. Az emberek meg nem szűnő érdeklődése volt az, ami a leginkább fárasztott. Iránban a turistának nincs, nem lehet magánélete. Odajönnek hozzád evés közben, bringaszerelés közben, de még naplót írni sem hagynak egyedül. Nem zavarja őket, hogy nem beszélik a nyelved. Néha csak melléd ülnek és figyelik az életed. Ugyanakkor ez teszi kivételessé az országot. Bármilyen gondod adódik, az iráni azon lesz, hogy azt megoldódjon és ezért ellenszolgáltatást nem vár, nem fogad el.

Irán továbbra is olcsó ország. Nagyon olcsó. Bár az árak naponta változnak és mindent a dollár árfolyama befolyásol. Sajnos Irán az irániak számára is olcsó, ezért szinte mindenkinek van autója vagy motorja és a nagy távolságok miatt ezeket a közlekedési eszközöket állandóan használják is. Így óriási a légszennyezés és az út menti és tengerparti szeméthegyek is mind nagy mínuszok az ország kontóján. Összevetve a 2005-ben szerzett tapasztalataimat a mostaniakkal ez az ország rengeteget változott - fejlődött. Félek, hogy egy-két évtized múltán leírásaim alapján a turista már nem fog ráismerni erre az országra. Ezért is ajánlom, aki teheti és van egy szabad hónapja, az mielőbb tegyen egy látogatást ebben az iszlám országban, mert kétség kívül megéri.