Hazaérkezés

Szegedről már hármasban indultunk el Dunaújváros felé. 280 kilométer volt hátra szülővárosomig, amire mindössze két nap állt rendelkezésre. Délután két jó barátom, Pityu és Tibor vártak Soltvadkerten. Ők az expedíció elején is kísértek. A meglepetések erre a napra azonban még nem értek véget.

Este Dunaújváros egyik sörözőjében üldögéltünk, amikor egyszer csak vadul hajtó bringások közeledtek, és csak az utolsó pillanatban tudatosítottam, hogy bizony ezek újabb komáromi barátok. Kamill, Dudi és Béla utaztak le Dunaújvárosba, hogy az expedíció utolsó napján hazáig kísérjenek.

140 kilométer volt még hátra az útból. Bringás barátaim előttem törték a szelet, így jó tempóban haladtunk. Székesfehérvár után a sors úgy hozta, hogy Árpi édesapjával is összefutottunk, aki épp tájfutóversenyről tartott haza. Rajta keresztül üdvözöltük Árpit és Zitát, akik kerékpáros nászútjuk során épp Ausztrália felé tartottak. Tatára több komáromi bringás is elém jött. Kiváltképp örültem a Csetényi Vámbéry Ármin Általános Iskola igazgatójának, Vilmosnak, aki szintén bringája nyergében várt az Öreg-tó partján. Tatáról igazán ünnepélyes keretek közt, huszadmagammal gurultam Komáromig. A Dunán átívelő Erzsébet hídról lépésben tekertem be a Klapka térre, ahol már Krisztián barátom pezsgővel és ünneplő népsereggel várt. Nagyszerű volt visszaérni a helyre, ahonnan 107 nappal azelőtt indultam. Lábaimban pontosan 7381 kilométer és 49 530 méter szintkülönbség volt. Most már elmondhatom, hogy sikerült. Szüleimen kívül sokan mások is eljöttek gratulálni, és jóleső érzés volt látni az elismerő mosolyt arcukon.