Úton hazafelé

A 104. nap a belgrádi repülőtéren kezdődött. A bringát pikk-pakk összeraktam, aztán irány a belgrádi körgyűrű. Más utat ugyanis nem találtam Újvidék irányába. Szerencsére a rendőrök nem csináltak abból ügyet, hogy az autópályán tekerek. Ez itt még a Balkán. Az emberek sokkal lazábbak, mint nálunk. Ezért is szeretem ennyire ezt az országot. Amit azonban a legjobban vártam a több hónapos ázsiai nélkülözés után, az az európai kaja és a boltok kínálata volt. Belgrád határában be is vetettem magam az első élelmiszerüzletbe, ahol friss kenyeret, szalámit és sajtot vásároltam. Épp az út szélén falatoztam, amikor egy túrabringás tekert el előttem. Jelzésemre azonnal visszafordult, és mellém telepedett. Kajával kínáltam a hobó kinézetű srácot, akinek nyelve rövidesen megeredt. Mint kiderült, a hippi küllemű srác neve Mika, állampolgársága francia, főállású sámándobkészítő és kovács. Mika épp Törökországból tekert Csehországba, és mivel útvonalunk megegyezett, úgy döntöttünk, az elkövetkező négy napra egymás mellé szegődünk. Este megnéztük a Duna jobb partján álló festői Karlócát (szerbül Sremski Karlovci). Itt írták alá 1699-ben a karlócai békét, amely végleg kizavarta a törököket a Magyar Királyság területéről és pontot tett az osztrák–oszmán háború végére. Karlóca már a Vajdaság része, és innen már csak 11 kilométer az újvidéki erődítmény, amely szintén megért egy látogatást. A vár toronyórájának érdekessége, hogy mutatói fordított szerepűek. A nagymutató mutatja ugyanis az órák múlását abból a célból, hogy a Dunán elhaladó hajók messziről láthassák a helyi időt.

A hétezredik kilométer megünneplésével kezdtük a reggelt, de mégsem ez jelentette a nap csúcspontját. Három és fél hónap távollét után ugyanis újra ölelhettem feleségem. Ági a vajdasági Csókára tekert elém. A találkozás szavakkal leírhatatlan volt. Nagyon örültünk egymás viszontlátásának, bár Ági kicsit csodálkozott az időközben kinőtt szakállamon. A lényeg, hogy mindvégig kitartott mellettem, és biztatott a nehéz időkben is. Áldozatos munkájával és szerető odafigyelésével jó feleségnek és egyben kiváló munkatársnak is bizonyult. A fotók és naplójegyzetek internetre való szerkesztését és feltöltését is neki köszönhetjük. Csókán találkoztunk két másik szegedi bringással is, Balázzsal és Jánossal, akik szintén elém kerekeztek. Innen már öten folytattuk az utat Szegedre, ahol az esti órákban a Pálfy utcai ház kapuja előtt tárt karokkal várt anyósom és apósom. Riporterek is érkeztek, hogy frissiben kikérdezzenek utamról.