Kamiongumitól kamiongumiig - avagy a Karakum sivatag napjainkban
Az öt napos turista vízumom harmadik napja kezdődött meg. Megjelentek a Karakum sivatag első homokdűnéi, és a gyapotültetvények is egyre ritkábbá váltak. A szél egyre erősebben fújt és az átlagsebességem alig érte el a 14 km/h-t. Estére már elég gyakran jöttek rám hasi görcsök, amik mindig hasmenéssel végződtek. A napközben elviselhetetlen hőség miatt másnap már sötétben elindultam és csak az úton ért a napkelte. 122 kilométer nyílegyenes aszfaltút a sivatagban.
A hőség viszont úgy látszik nem csak engem, de a kamionok gumijait is megviseli, mert száz méterenként van egy levetkőzött, szétrobbant külső az út mentén. S ha épp nem egy fekete abroncs rondít bele a tájba, akkor az autókból kidobott műanyag vizes palackok tömkelege. Hát ez az ember, aki mindenhol meg kell, hogy mutassa korlátoltságait, aminek köszönhetően mára egy talpalatnyi helyet nem találni a karakumot átszelő út mentén szemét nélkül. Ezen a napon egyetlen egy étterem volt kb. féltávnál ahol lehetett hűsölni, meg nem messze tőle pár sor ház. Ide hívtak meg ebédelni, de látván a higiéniai körülményeket inkább a sajátomat ettem. Estére Türkmenabat elé értem, ami nagyon megnyugtatott, mert a másnapi határzárás információim szerint este hat órakor van és az üzbegisztáni határtól már csak kb. 50 kilométerre lehettem.
Türkmenabat város előtt vettem észre, hogy elveszett a bringámról a komáromi zászló. Nagyon elkeseredtem. Úgy döntöttem visszafordulok és pár kilométert tekerek, hátha az út szélén megtalálom. Már majdnem feladtam a keresést, amikor úgy döntöttem megyek még pár száz métert. Megmondom őszintén a zászló nélkül olyan üresnek, semmilyennek éreztem magam és a bringát. Az eddigi út során ezrek kérdezték meg honnan jövök. Sokan találgattak a zászló alapján, és mindenkinek elmagyaráztam, hogy ez nem egy ország zászlója, hanem a városomé, Komáromé. Ezen jó páran meg is lepődtek, mert errefelé a városoknak se zászlaja, se címere. Szóval büszke komáromiként fontos volt nekem ez a zászló és fejemben már olyan tervek játszódtak le, miként fogok valamelyik bazárban egy új komáromi zászlót varratni magamnak, amikor egyszer csak az út porában észre vettem a piros-sárga-zöld trikolórt. Jaj, de nagyon megörültem! A levegőbe emeltem a komaromi zászlót és megcsókoltam. A gyapotföldeken dolgozó munkások csak néztek, miért ez a nagy ováció. Aztán jó erősen rögzítettem a csomagtartóhoz, hogy még egyszer ez az eset elő ne fordulhasson.
A városban aztán sikerült újból képeslapokat haza küldenem, melyeket az expedíció weboldalán kértek tőlem olvasóim. Késő délutánra járt már, amikor elindultam a határ felé. A leglátványosabb dolog errefelé az Amudarja folyó pontom hídján való átkelés volt. Hasmenésemre még korábban javasolták, hogy majd igyak az Amudarjából, mert annak gyógyító vize van, ami minden rontást levesz az emberről. Megérkezve a barna, sártengerhez hasonlító folyóhoz, olyan érzésem támadt, hogy ebből egy korty maga a halálos ítélet egy európainak. Az türkmén határ előtt is megküzdöttem rendesen a széllel, de végül megkaptam útlevelembe a kilépő pecsétet és majd 500 kilométeres tekergés után elhagytam Közép-Ázsia legforróbb országát, Türkmenisztánt.
