A víz éltető erő - különösen a sivatagban
Július elsején léptem be Türkmenisztán területére. A vámon egyből megtetszett az egyik rendőrnek a svájci bicskám, aki mindenféle érveket felhozott arra, hogy elkobozza tőlem, de végül szerencsére megtarthattam. Sajnos épp a legmelegebb lett, mire a pénzváltással is végeztem Serahsban. S mivel az 5 napos tranzit vízum elég rövid a majd ötszáz kilométeres sivatagi szakaszra, azonnal tovább is indultam.
Három liter vízzel vágtam neki az észak-nyugat felé tartó harmadrendű útnak. Az út elején volt egy rendőrségi ellenőrzőpont aztán kb. 40 km-ig semmi. Az út kifejezés egyébként egy kicsit erős, mert inkább neveztem volna azt homokos hullámvasútnak. Némelyik gödör olyan mély volt, hogy a bringa félig eltűnt benne. Az út mellett húzódó kanális a Karakum főcsatorna egy oldalága volt, mely az Aral-tó vizét juttatja el a gyapotföldekig. Sajnos ennek köszönhetően csökken az Aral-tó szintje és rövidesen újra lehet rajzolni a világtérképeket az Aral-tó helyén egy nagy sós sivataggal. A 40 km-es szakaszon két egymást követő kamionon kívül mással nem találkoztam. Később élénkült valamelyest a forgalom és vízhiány miatt a kamionosokat állítottam vizet kérni. Általában csak a kanálisra mutattak, hogy merjek abból. Ők is azt isszák.
De a kanálisnak nem volt épp jó szaga. Finnyásságom aztán hamar alább adtam, amikor épp a "szomjhalál" határán, kiszáradt ajkakkal és nyelvvel intettem le egy kamionost, aki adott egy másfél literes üveget tele vízzel. Miután beleittam, azonnal éreztem az ízén és a szagán a kanálist. Mivel a következő egy órában nem jött szembe semmi, kénytelen voltam meginni ezt a vizet. Még mielőtt elhagytam volna Iránt valamilyen indíttatásból vettem narancsos üdítőport, ami most nagyon jó szolgálatot tett, mert elvette annak ízét és szagát, és így már meg bírtam inni. Csak másnap az első osztályú útra érve találtam először üzletet ahol tudtam vizet venni. Az előző napi 3 liter sajnos messzemenőleg nem volt elég. Kb. nyolc litert fogyasztottam el a nagy melegben. Reggel kilenctől ugrott a hőmérő 40 fok fölé és 10 órakor már az 50-hez közeledett. Szerencsére addigra már a napi adagot majdnem le is tudtam, 82 kilométer után érkeztem meg Maryba, majd a nem messze található romvárosba, Merv-be.
Merv a 2500 évvel ezelőtt virágzó civilizáció központja, a régi Selyemút egy fontos állomása. Itt találkoztam Rovshennel, a fiatal sráccal, aki megígérte, hogy körbevisz az ősi romok között, csak előbb álljunk meg apja üzletében. Ott elmeséltem, hogy Vámbéry nyomdokaiban járok Közép-Ázsiában. Nagy meglepetésemre az üzlet egyik alkalmazottja, ismerte Vámbéry három útvonalát és mesélni kezdett a türkménekről szóló könyvéről is. Elmondása szerint a türkmének tudták, hogy Vámbéry Európából származik, bajba mégsem került, mert a türkmének nagyon vendégszeretőek, ezért inkognitóját nem leplezték le.
Természetesen ezután, hogy kiderült Vámbéry nyomdokaiban járok, kiemelt figyelmet kaptam. A beszélgetés után elindultunk az ősi Merv felfedezésére. Annak idején óriási városnak számíthatott, mert autóval is eltartott, amíg a romok közötti aszfaltúton bejártuk. Ez volt az egyetlen olyan város a Selyemúton, ahol az összes vallás hívei szabadon éltek egymás mellett .
Az estet Watanban, Roshanéknál töltöttem. Meglátogattuk a nagybátyját is, aki tevéket tart otthon háziállatként. A falu lagzitól volt hangos, amit 11 órakor másodpercre pontosan, mintha késsel vágták volna el úgy fejeződött be. Türkmenisztánban ugyanis 11 óra után kijárási tilalom van, ezért a lakodalmak sem tarthatnak tovább. Így másnap reggel természetes volt, hogy a sok segítséget egy barátság karkötővel köszönjem meg Rovshannak.
