Élet az Akbaytal-hágón túl

A térképem alapján a következő település Muzkol volt, de ott pár romos házon kívül semmit és senkit nem találtam. A hágótól az út idáig ismét nehezen járható, poros, keresztben bordákkal harántolt volt, ami a bringát és engem is teljesen szétrázott. Az út szélén a Selyem-út virágzó korszakának emléket állító karavánszeráj maradványai álltak. A rom vészhelyzet esetén még a mai időkben is menedékül szolgálhat az errefelé utazónak.

Innentől a poros utat aztán aszfaltos út váltotta fel, az a rosszabbik fajta, ami a nap sugaraitól olyan puhává vált, hogy a kerekeket érezhetően visszafogta és ha a bringás a lábait a földre tette, akkor a cipő talpa mélyen az olvadt aszfaltba süllyedt.

Estére aztán Karakul településre értem, ahol a hasonnevű mély kék tó a hófehérre meszelt házak lábánál terül el. Ez a táj a tavat körbe vevő 6000 méteres csúcsokkal annyira hihetetlennek hatott! Néha olyan érzésem volt, a házakat és a tavat nézve, mintha Görögországban lennék, csak a havas csúcsok nem passzoltak. A sátramat a tó partján vertem le.

Az utolsó, 28. napom kezdtem meg Tádzsikisztánban. Karakul volt az utolsó és egyben az egyetlen falu Murgabtól, ahol boltot találtam. Itt azonban egy lejárt orosz halkonzerven kívül semmi más fogyaszthatót nem tudtam venni. A Kakarul-tó után egy újabb hágó következett, ahol összefutottam a német bringás párral, Karllal és Cosimával. Ők is velem megegyező irányban tekertek. Egy kicsit viccelődtünk, kibeszéltük egymás hasmenéses sztorijait, aztán tovább folytattam utamat egyedül. Az utolsó hágó várt rám, de nem gondoltam, hogy ennyire megkínoz majd. Mielőtt megkezdtem volna a mászást egy nagy lapos völgybe gurultam le. A kínai határt jelző szögesdrót kerítés még itt is látszott nem messze az úttól. Már ha útnak lehet nevezni ezt a poros, rázós sávot a sivatagos tájban. Óriási szembeszél támadt, ami felkapva a finom homokot égető esőként verte hozzám minden egyes szemét.

Egy újabb bringás jött szembe, de a homokviharban épp csak egy percre álltunk meg, hogy üdvözöljük egymást. Szavait alig hallottam, de mindkettőnk tekintetében benne volt az az elismerő kifejezés, ami a semmi közepén egy ilyen találkozás alkalmával többet ér minden szónál. Egy kisebb folyón kellett átgázolnom, mert annak hídját az áradás tavasszal elvihette. Ezt követően 4 km/h sebességgel húztam-vontam a bringát a tádzsik határig. Itt megkaptam a kilépő pecsétet az országból. A történet ezen a napon azonban még nem ért véget. Majd 100 méter szint várt még rám, mire felértem a Kyzil-Art-hágóba, ami 4280 méter magasan volt. Itt végre átfordultam a hegység északi oldalára, ahol sokkal zöldebb volt minden, de egyben hűvösebb is. A határon a lelkemre kötötték, hogy még ugyanezen a napon érjem el a kirgiz határt, ami 20 kilométerre található innen. Gondoltam, ez nem lesz gond ebbe az irányba, mert innen már csak lefelé kell gurulni.

Az út továbbra is kegyetlen volt, de ami ezután következett, azt álmomban se gondoltam volna. Utamat hirtelen egy sárlavina szakította félbe és a rajta lezúduló víz és sár teljesen lehetetlenné tette a tovább haladást. Büntetés ide vagy oda, úgy döntöttem, hogy sátrat verek a sárfolyam előtti domboldalban a senki földjén és másnap megpróbálok túljutni rajta. Hogyan sikerült ez  a próbálkozásom és egy újabb híd nélküli folyón való átkelésem, azt hamarosan megtudhatjátok a készülődő „A harmadik út” című könyvemből.