Küzdelmem életem legmagasabb hágójával
A murgabi tartózkodás megmagyarázhatatlan módon nyúlt két napra. Ebben az Isten háta mögötti városkában volt valami, ami nem engedett tovább indulni. Igazándiból semmit nem lehetett itt elintézni. Nem volt internet, általában áram sem, és egy normális üzlet vagy étterem sem. Pedig már jó lett volna valamit enni, főleg hogy a rám váró szakasz az eddiginél még nehezebb volt. De pont ebben a nagy igénytelen semmiben találtam meg azt a csendet, ami leültetett egy dombtetőre, és egy napon keresztül csak néztem a tájat és élveztem azt a leírhatatlan gondtalanságot, ami talán a végtelen szabadságból vagy az európai igények felhagyásából adódott.
Az ember egy idő után másként kezd tekinteni a dolgokra. A természet közelsége és a magashegyi levegő is hatással van a szervezetre. Murgabban éreztem először, hogy nehezen megy a lélegzés, néha mintha egy kardot döftek volna át a tüdőmön és az is előfordult, hogy beszélgetés közben a mondatok között hosszabb szüneteket kellett tartanom, mert nem jutottam elég levegőhöz. Murgab egyébként a volt Szovjetunió legmagasabban fekvő városa (3650 méter). Lakosainak száma alig éri el a négyezret, akik félig pamíriak, félig kirgizek. Az elmúlt században a kínai Xinjiang és Közép-Ázsia közötti üzleti kereskedelem során kapott szerepet. Konténer bazárjában ma már főleg csak kínai bóvli áruk találhatóak. Itt szereztem be a Dr. Zsivágó klasszikus orosz regényt angol nyelven és egy műanyag arany pisztolyt arra a célra, ha az út hátralévő részén kutyák támadnának rám.
Közvetlenül a város után útkereszteződés következett. A keleti út a 4362 méteres Kulma-hágón át, a külföldiek előtt zárva tartó kínai határ felé vezetett. Bár a tádzsikok kiengednének az országból, a legfrissebb információk szerint a kínaiak az érvényes vízumom ellenére sem eresztenek át ezen a határátkelőhelyen. Az északi út pedig Kirgizisztán felé a 4655 méteres Akbaytal-hágón keresztül folytatódik. Ez utóbbit választottam. Ettől a ponttól kezdve három napon keresztül a tádzsik-kínai határt jelző szögesdrót kerítés mentén tekertem.
Elértem az expedíció legkeletebbi pontját. A közép-ázsiai térképem alapján átléptem a keleti hosszúság 74. fokát, ami annyit jelent, hogy Komáromtól pontosan 56 fokkal, azaz 4 teljes órával hamarabb kel fel a Nap. A 96. nap a legnehezebbek közé volt sorolható. Minimális kajával kellett átjutnom a túra legmagasabb pontján, az Akbaytal-hágón. Az időnként kiújuló hasmenések már eddig is lefárasztottak és éreztem, a szegényes és húsmentes táplálkozás miatt a fogyás már az izomzatomból is megindult. Murgabból csupán egy kiló főtt krumplit, három fej hagymát, 20 deka csokit és 20 deka mogyorót hoztam magammal. Bringám nyergében 4100 és 4300 méter közötti magasságban minden egyes méter nagy szenvedés volt. 8 km/h átlag sebességnél ötven méterenként meg kellett állnom pihenni. Ilyenkor sűrű ásítozások jöttek rám és bár az éjszaka 10 órát aludtam, mégis úgy éreztem újra le kell dőlnöm, mert állva elalszok. Erre persze nem volt lehetőség, mert még ezen a napon túl akartam jutni a hágón. Nem kockáztathattam meg, hogy rám esteledik, és ekkora magasságban töltsek el egy éjszakát. Ez túl veszélyes lett volna. Hosszú küzdelem árán végül felértem a hágóba, igaz az utolsó kilométert tolva tettem meg.
Fent elég erős szél volt, de úgy döntöttem ott hagyom a bringám az út szélén és egy kicsit még tovább mászok a hegyoldalban. Valahogyan sikerült még ehhez a kísérlethez erőt gyűjtenem és végül 4718 méter magasságig jutottam.
A hágóból lefelé ismét elfogyott az aszfalt. Próbáltam minél lejjebb jutni, hogy az éjszaka ne legyen túlságosan fagyos. 4200 méteren az úttól nem messze kettő pásztorházat pillantottam meg. Már sötétedett, ezért úgy döntöttem megpróbálok ott szállást kérni. Alig letértem a sztyeppére a házak irányába, az egyik ház ajtaja már nyílott is, és mire oda értem, már mutatták, hogy támasszam a bringát a ház oldalához és menjek beljebb. Bár nem beszéltünk közös nyelvet, az itt lakó fiatal kirgiz házaspár úgy vendégelt meg, mintha családtag lennék és a vacsora befejeztével azonnal takarókat készítettek nekem az alváshoz. Jól esett a kályhával kifűtött kis szobácskában eltölteni az éjszakát, ugyanakkor elborzasztott a tudat, hogy ha akár csak 10 perccel később érkezek a hágóból, a sötétség szemem elől már eltakarta volna a házikót és a fagyos éjszakában tölthettem volna az éjszakát.
Reggel nyolckor kezdett a 26 éves asszony a jakok fejésébe. Siettem én is, hogy lencsevégre kapjam a mindennapos rituálét, de mivel az én ujjaim nem mozogtak olyan gyorsan, mint a jakot fejő asszonyé, a reggeli mínuszokban hamar fagyásnak indultak. A minket körülvevő természet, a havas csúcsokkal és a legelésző jakokkal valami leírhatatlan látványt nyújtott. A fagyos levegőről azonban jó volt visszatérni a jakszarral felfűtött kis szobácskába. Ennek az egyszobás kis házikónak kívülről báránybőr borítása volt, ami jól szigetelt és egyben vízállóvá is tette. A család legkisebb tagja, egy alig egy éves kislány épp a fejés után ébredt és azonnal kikérte magának a jaktejet. Búcsúzásomkor 10 dollárt adtam a családnak – nagy segítség ez a csekély összeg ezeknek az embereknek, akik ilyen zord körülmények között képesek túlélni a kemény teleket. Útravalóul egy liter jakkefírt kaptam, ami a szegényes táplálékbázisomat sok plusz energiával egészítette ki.
