Út a Pamírban - a világ 'tetjén'

Khorogban 3 éjszakát töltöttem a Pamir Lodge nevű turistaszállóban. A kőből épült háromágyas szobákat a világ minden tájékáról érkező turisták lakták Itt végre újra lehet társalogni, hasmenéssel kapcsolatos tanácsokat átadni:), ill. a szembejövő turistáktól az úttal kapcsolatos információkat megtudni és persze ez volt a legjobb hely a második estére eső születésnapom megünneplésére is.

Talán isteni közbenjárásra pont születésnapom estéjére esett be a szállóra 6 cseh turista egy gitárral kezükben, köztük az egyik srác galántai magyar gyökerekkel. Én meg pont ekkor érkeztem vissza a szobámra egy üveg Vodkával és egy behűtött kirgiz pezsgővel. Szóval el tudja képzelni a kedves olvasó micsoda este kerekedett. Voltak cseh és magyar számok, de az egyik japán turista is a kezébe vette a gitárt és a 40 ezer kilométert letekert német turista, ill. a lengyel bringás lány is gratuláltak 31. születésnapomhoz.

Az expedíció folytatását leginkább befolyásoló információkat a helyi turista irodától (PECTA = Pamir Ecotourism Association) kaptam. Az egyetlen Kínába vezető határátkelő, a Kulma hágó a külföldi turisták számára továbbra is zárva tart. Ráadásul Daniel, egy belga bringás Murgab előtt összefutott három lengyel bringással, akik kitekertek a Murgabtól 90 kilométerre fekvő kínai határra. A tádzsikok kieresztették őket, de a kínaiak az érvényes kínai vízumuk ellenére sem engedték be őket Kínába. Szóval ezek az információk rendesen bekevertek megint. Úgyhogy innentől kezdve életbe lépett a C terv. Azaz az Akbaytal hágót (4655 méter) érintve fogok Tádzsikisztánból Kirgizisztánba tekerni és Oshból haza repülni. Hívtam is azonnal Ágit, aki egyeztetett a repülőtársasággal és az Osh-Bécs repjegyyet törölve egy új Osh-Belgrád repjegyet sikerült lefoglalni augusztus 15-re. Így az expedíció a végén még meg lesz spékelve további 500 kilométerrel, amit Belgrádtól Komáromig tekerek majd és várhatólag augusztus 18-án vasárnap este futok be a révkomáromi Klapka térre. Az utolsó napokon, kilométereken szívesen látok majd minden bringást mellettem, és a közös tekeréssel kapcsolatos információk az expedíció facebookos oldalán érhetőek el. (www.facebook.com/aharmadikut)

Július 28-án az expedíció 86. napján hagytam el Khorogot Ishkashim irányába. Ez az útvonal a Wakhan korridor felé a turisták által ritkábban választott verzió. Ekkor még nem tudtam, hogy miért. Kezdetben aránylag jól tekerhető aszfaltos úton haladtam, majd keletre fordult az út és ezzel együtt az aszfalt is elfogyott. Főleg a hátamat viselték meg ezek a napok. A látvány volt az egyetlen dolog ami ezért a szenvedésért cserébe kárpótolt. A Hindukush 7000 méteres hóval fedett csúcsai fantasztikusan emelkedtek az előtérben lévő kopár hegyek fölé.

Langar volt az utolsó falu a Wakhan völgyben. Innen nagyon durva út vezetett Khargush felé. Egész nap senkivel nem találkoztam egy helyi bringáson kívül, aki egy defektes orosz biciklivel tolta. Talán ez volt az expedíció eddigi legnehezebb napja. Sokszor olyan mély volt a homok, hogy az egyenes szakaszokon is csak tolni bírtam a bringát, ami inkább oldalra csúszott, mint előre gurult. Hajnali öttől este kilencig 64,80 km-t bírtam megtenni 10 és fél óra tiszta menetidővel. Az átlag 6,17 km/h-ra jött ki. Ráadásul a bringa most volt a legnehezebb, mert három napra készültem kajával és egyre vízzel. 220 kilométer aszfalt nélküli szakasz után elértem az M41-es 'főutat'. Most már teljes mértékben megértettem, hogy a legtöbb bringás miért nem választja a Wakhan korridort. Minden szenvedés ellenére azt mondom megérte. A harmadik pamíri szakasz Khorogtól az M41-ig így összesen 330 kilométer volt.

A 4500-5000 méteres sziklás csúcsokkal övezett Pamír-fennsíkot a világ tetejének is szokás nevezni és úgy tartják, ide már a mennyország is közelebb esik. Itt láttam először szabadon legelésző jakokat. A nagy magasságban a ritka levegőnek köszönhetően minden csomagolás (zacskós keksz, krémeket tároló tubusok) feldagad a belső és külső nyomáskülönbség miatt. A tusfürdőm teteje viszont nem bírta ezt a nyomás különbséget, lepattant és a fogkefémtől kezdve a villanyborotváig mindent összekent. A gázpalack pléh menete is eldeformálódott a nyomáskülönbségtől és lehetetlenné vált összecsavarni a főzőfejjel. Szóval mostantól kaja ügyben is teljesen ki vagyok szolgáltatva a helyieknek.

Az expedíció 93. napjánértem el utam legkeletebbre eső városát, Murgabot. Ezt a települést több útikönyv is csak egy porfészekként említi, és hogy őszinte legyek ebben van is valami. Az eddigi tádzsik tartózkodásom során nehéz volt minden alapvető élelmiszert beszerezni, és amit vettem, az általában már hónapokkal ezelőtt le volt járva. De itt Mugabban, a világ eme félre eső részén évekkel van lejárva minden élelmiszer. Víz, gáz és kanalizáció nincs a városban. A villany pedig egy külön sztori. A szállásom részben saját generátorról, részben egy kis helyi erőműből kapja az áramot, ami 100 és 300 Volt között ingadozik. A 100 Volttal még nem is lenne nagy gond de a 220 volt feletti feszültség már gondokat okozott. Amikor a házban hirtelen elkezdtek világosodni a villanykörték, futottam a konnektorok felé, hogy a táblagép és a fényképezőgép töltőjét gyorsan kihúzzam. A Panasonic fényképezőgép töltőjét már túl későn tudtam csak kihúzni, így az kiégett. Most itt vagyok 2 feltöltött aksival, amit már nem tudok újra tölteni és bízok abban, hogy kitartanak Belgrádig. A háziak ezt az esetet egy vállvonással summázták és hozzátették, ez Tádzsikisztán, ez Murgab. Én meg azt mondom ez az élet, ez az expedíció. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.