Érkezés a Kaszpi-tengerhez

Miután elhagytam Ardebilben Rezáék házát a Kaszpi-tenger felé vettem az irányt. Szerencsére Ardebil elég magasan fekszik, így nem kellett sokat felfelé tekernem, hogy elérjem az 1510 méteres hágót. Innen már csak gurulni kellett Astaráig. Ez az első iráni város a tengerparton, tőle északra már Azerbajdzsán található.

Mondanom sem kell, az út tele volt autókkal, mert a 2 milliós Ardebilből ez az egyetlen út a Kaszpi-tenger felé. Az utak Iránban egyébként kiválóak. Általában két sáv vezet egy irányban és bőven van hely a bringásnak a széles és tiszta leállósávban is. A leállósáv pedig az aszfaltba nyomott mélyedésekkel van elválasztva az úttól. Erre többször ráhajtottam, ami miatt nagyon kellemetlen vibráció keletkezett a bringában.

Talán ez okozhatta azt a nyikorgó hangot a bringa hátulja felől, amire Astarába való érkezésem előtt lettem figyelmes. Az acél csomagtartóm jobb lába adta meg magát és törött ketté. Az első szervizben sikerült orvosolni a problémát hegesztéssel. Most bizonyosodott be, hogy mennyire fontos expedícióra a nehezebb, de könnyebben javítható acél csomagtartó.

130 kilométer után beesteledett, és egy boltban álltam meg jégkrémet venni. Persze a helyiek telefonon azonnal hívták az egyetlen angolul beszélő barátjukat, Farshidot. Szerencsére ő nem azok közé az angolul "beszélni tudó", segíteni akarók közé tartozott, akiknek az angol nyelvtudás azzal kezdődik, hogy "vats jór ném" és egy következő "havarjú”-val már végződik is. Farshid ugyanis angoltanár és mivel tagja a Couchsurfing közösségnek, azonnal felkínálta a lakását éjszakára. Cserébe megtartatta velem az esti 60 perces angolóráját, amin négy kezdő, 30 év körüli diák előtt kellett szerepelnem.

Az óra végül is 120 percig tartott és közben megtudtam diákjaimtól, hogy azért tanulnak angolul, hogy aztán Afganisztánba utazzanak, ahonnan hamis útlevéllel már gyerekjáték Ausztráliába emigrálni. Ez a négy diák jó példa volt arra, mennyire naivak is az irániak. Mind a négy diák angoltudása konvergált a nulla felé, és egyiknek sem volt szakmája. Miután mondtam nekik, hogy biztos vagyok benne, hogy Ausztráliába is csak az iskolázott emberekre van szükség azt válaszolták, hogy ők tudnak traktort és kombájnt vezetni... Minden esetre jó érzés volt tanítani őket és sajnálom, hogy Pakisztánban újra tartanom kell majd a tempót, mert eredeti tervem ott is a tanítás lett volna.