Nomádok földjétől az oshi repülőtérig
A Pamír, mint egy égig érő kapu, úgy zárult be mögöttem. Már csak a hófedte Lenin-csúcs a maga 7134 méteres magasságával emlékeztetett az elmúlt egy hónap küzdelmeire és szépségeire. Kirgizisztánba érkeztem a sary-tashi völgybe, amely túloldalán már csak 3-4000 méter közötti „dombocskák” sorakoztak. Itt nyílt alkalmam utoljára átmenni Kínába Irkeshtamnál.
De mivel a határ túloldalán lévő Kashgarba csak egy út vezet és azt az utat sem lehet végig tekerni kerékpárral, mivel határzónáról van szó és a kínaiak köteleznek, hogy buszra rakjam a bringám, úgy döntöttem tovább tekerek Oshba. Sary-Tashban találkoztam Danival, a pesti sráccal, aki egy egyszerű hegyi bringával nyomta végig a Pamírt. Három másik sráccal épp a Lenin-csúcs megmászását tervezték. Ennek a megbeszélésnek a kellős közepébe csöppentem, és mivel a három srác elállt az eredetileg megbeszélt útvonaltól, Dani úgy döntött, nem tart velük. Az estét együtt töltöttük, és a szállásunk fölötti dombtetőre gyalogoltunk ki, hogy egy üveg vodka társaságában utolsó pillantást vessünk a Pamír hóval koronázott csúcsaira, köztük a Leninre. Nagyon örültem, hogy egy hónap után újra volt kivel magyarul társalognom.
Az expedíció századik napjának reggelén szépen kúsztak át a felhők a felettünk magasodó hegyek gerincén. Danival még gondolkoztunk is, hogy maradunk egy napra és gyalogtúrázunk egy kicsit, de aztán mégis csak a tekerés mellett döntöttünk. Sary-Tashból egy 550 méteres mászás következett, ahol Dani lemaradt. Itt láttam őt utoljára. Ismét egyedül folytattam az utat. Egész nap szembe szélben, de hegyről lefelé, a Gulcha folyó kanyonos medrét követve, gyönyörű tájon tekertem.
Estére Gulchába értem és közben összefutottam a német bringás párral, Karllal és Cosimával is. Illetve szembe is jött egy hatvanas retró páros harminc éves szovjet gépeken. Gulchában egy élelmiszerüzletben álltam meg sört venni, de kiderült van net az üzlet gépén és így üzenetet is tudtam Áginak hazaküldeni. A sör után vacsorára hívott meg az üzlettulajdonos mamuska, majd nem sokkal később egy szobát is kaptam, ahol az éjszakát eltölthettem. 107 kilométerrel a lábamban épp a legjobbkor jött ez a meghívás.
2400 méteren volt az utolsó hágó. A hágóban rengeteg jurta állt és mindenki kumiz gyártásával és árusításával volt elfoglalva. Itt kezdett el esni az eső és az utolsó 50 kilométert Oshig szakadó esőben tettem meg. Osh nyüzsgő nagyváros képét mutatta, ahol nagyszerű élmény volt eltölteni a hátra lévő két napot Közép-Ázsiában. A 103. napon felmásztam a város közepén található Szulejmán-too UNESCO védelem alatt álló hegyre és innen hallgattam meg az esti imára szólító müezzin hangját.
Allah akhbar – Allah hatalmas – és ha valaki ezt másképp is gondolja, tagadhatatlan tény, hogy népének belé vetett hite a keresztény népek hitével összemérhetetlen. Több mint 2,5 hónapig tekertem muzulmánok földjén, és függetlenül attól, hogy szunnitákkal vagy síitákkal hozott össze a sors, kivétel nélkül mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, Istenemre mondom, tették mindezt Allah nevében. Itt fent a hegyen tudatosult bennem, hogy most egy újabb korszak lezárul az életemben. Sok mindent átéltem és tapasztaltam itt Ázsiában, amik örökre mélyen a fejembe vésődik.
Este a repülőtéren ismét összefutottam Karllal és Cosimával. Ugyanazzal a géppel repültek Isztambulba mint én. Maradék kirgiz pénzüket sörbe fektették, amiből nekem is jutott. Ez volt a tizenkettedik repülésem idén, szóval rutinosan vettem a dolgokat, mégis lehangoló volt az érzés, hogy amit három és fél hónapig leszenvedtem kelet irányába azt a repülőgép légvonalban pár óra alatt teljesítette nyugati irányban. 4480 kilométer után landoltam Szerbia fővárosában, Belgrádban.
