Tovább keletre a Kaszpi-tenger partján
Gyalogos kitérőt tettem Vámbéry második útjának bejárására Perszepolisz majd Shiráz felkeresésével. Végül Teheránon keresztül visszatértem a Kaszpi-tenger partjára. Megmondom őszintén vártam már a pillanatot, amikor újra bringám nyergébe ülhetek, mert sokkal kényelmesebbnek tartom ezt az utazási formát, mint egy ülésben mozdulatlanul ülni és szívni a nagy városi szmogot és elvesztegetni az időt az idióta forgalomban való várakozással. Ráadásul kilométerben már épp utolértem a bringa kerékpáros óráján lévő értéket a hajós, buszos és taxis utazásokkal (kb. 3200 km). Chalustól keletre folytattam utamat a Kaszpi-tenger partján.
Az éjszakát a tengerparton töltöttem, messze minden civilizációtól. Álmomból többször felriadtam attól tartva, hogy a tenger hullámai elérik a partot. Láttam már ugyanis korábban, hogy egy-egy hullám akár 10 méterre is elvitte a tengervizet. Reggel azonnal a tengerbe mentem fürödni. A tenger itt is sekély volt, előbb egy méter mélységet ért el, majd szintje újból csökkenni kezdett, mígnem úgy 50 méterre a parttól érte el újból az egy méteres mélységet. Ilyen hullámokat azonban még sehol nem láttam, mint a Kaszpi-tengeren. Némelyik magassága elérte a másfél métert és a part közelében is oly erővel húzott befelé, hogy volt mit csinálni, hogy az ember kikászálódjon közülük. Szerencsére a fenék homokos és semmi veszélyes állat vagy éles szikla nem található a víz alatt. Ami azonban elszomorító, hogy az emberek nem foglalkoznak a természet tisztaságával. A tengerparton egy sávban végig húzódik a szemét és az utak mentén is - főleg azokon a helyeken ahol a családok kempingeznek - halomban áll a dzsuva. Gyakran megesett, hogy összegyűjtöttem a szemetem egy zacskóba és mivel nem találtam kukát egy helyinek adtam azzal, hogy dobja ki. Az pedig egy laza mozdulattal áthajította a kerítés vagy a bokor túloldalára vagy egyszerűen csak bedobta az út menti árokba. Itt lehet igazán észrevenni, mennyi múlik a nevelésen, mert sajnos a természet szennyezése közben senki nem érez bűntudatot. A legtöbben az ilyen mozdulatokhoz még egy mosolyt is társítanak azzal, hogy a probléma megoldva, haladjunk tovább. A gond azzal van, hogy Irán esetében óriási népességről van szó (közel a 80 millióhoz), akik naponta teszik ugyanezt és mára odáig jutottak, hogy nincs egy méter tiszta tengerpartjuk vagy út menti szakaszuk.
Óriási szél támadt, és most először a túrán pontosan hátulról fújt. Ennek nagyon örültem mert fél kettőre már 40 kilométerrel odébb találtam magam és szokásos délelőtti távot ezzel teljesítettem is. Egy félreeső úton kerestem árnyékot és itt szerettem volna eltölteni a délutáni órákat. Egy átlagos nap Iránban főleg a találkozásokról és a meghívásokról szól. Így itt sem volt sokáig nyugalmam mert egy velem egykorú fickó lépett hozzám és máris a házába invitált. Mivel ilyen melegben a lakásokban a huzatnak vagy a klimatizációnak köszönhetően sokkal kellemesebb az idő, elfogadtam a meghívását. Természetesen itt sem egy egyszerű meghívásról volt szó, mert ebédet kaptam és utána egy szobát, ahol egy kis olvasás után hamar álomra szenderültem.
